(Ez a mese nyomtatásban még nem jelent meg. Tervezek egy manós "családregényt", annak az egyik meséje lenne Tinka, a manólány története)
Tinka álma valóra válik
Tinka egy teljesen átlagos manólány volt, aki manócsaládjával az erdőben lakott. Egy fa odvában éltek, hasonlóan a többi erdei manóhoz, de valamiben mégis különböztek tőlük.
A manólány és családja nem olyan zöld, igazi erdei manó volt, hanem inkább mint egy embercsalád, csak kicsiben. Tinka inkább hasonlított egy kislányra, mint egy manóra, de azért mégis manós is volt kicsit. Hosszú vörös haja volt, arcocskáját pedig szeplők borították. Ha tehette naphosszat üldögélt az odú melletti fatönkön, nézelődött, vagy éppen olvasott. Amikor olvasott, akkor mindig beleképzelte magát a mesébe, és így hol boszorka volt, hogy királykisasszony, vagy épp a szegény leány. Legjobban a boszorkás mese tetszett Tinkának. Elképzelte, hogy ő egy csúnya, hosszú orrú, ráncos arcú boszorka, aki a seprűjén lovagolva utazik a világban. És persze olyan ijesztő, hogy az emberek mind félnek tőle!
Egy napon, amikor a szülei elmentek eleséget gyűjteni, Tinka megint elővette a boszorkányos mesekönyvet. Végigolvasta, holott már kívülről fújta az egészet, az első betűtől az utolsóig. Amint a könyvből felpillantott, észrevette az odú mellé támasztott seprűt. Nézte, nézte és elképzelte magát, ahogy repül a levegőben, keresztül az erdőn, a mező fölött, át a folyón, be a városi nagy házak közé. Minél tovább nézte a seprűt, annál inkább érezte, hogy itt az idő! Ki kell próbálni, milyen lehet csúnya hosszú orrú boszorkaként repülni.
Lemászott a fatönkről és a seprűhöz lépett. Nézegette, forgatta, emelgette, majd újra letette. Aztán megfogta újra. Eszébe jutott a kép, a mesekönyvből, ahol a boszorka a lába közé vette a seprűt és elindult....jó erősen megfogta a seprű nyelét, egyik lábával átlépett rajta, mintha lovagolni akarna, és várta, hogy repüljön. Becsukta a szemét, és várt, de nem történt semmi. Visszatette a seprűt az odú mellé és szomorúan visszakuporodott a fatönkre. Akkor eszébe jutott, hogy a boszorkás mesében a boszorka sem repült rögtön, hanem előtte egy varázsigét mormolt! Nosza elővette a könyvet, gyorsan fellapozta ott, a varázsigénél:
– Nyúlepe és libaháj,
gyerünk seprű, repülj már! –
Nyúlepe és libaháj, nyúlepe és libaháj, nyúlepe és libaháj- ismételgette Tinka, miközben sietett a seprűhöz. Már majdnem felült rá, amikor eszébe jutott, hogy a boszorka a leszálláshoz is varázsigét mormolt! Gyorsan visszaszaladt a könyvért, és jobbnak látta, ha viszi magával az útra. Megfogta újra a seprűt, meglovagolta, becsukta a szemét és elmormolta a varázsigét:
– Nyúlepe és libaháj,
gyerünk seprű, repülj már! –
Ekkor a seprű lassan, csendben felemelkedett és repülni kezdett! Tinka el sem akarta hinni, hogy valóban repül! Óvatosan kinyitotta a szemét és látta, hogy bizony már a fák fölött vannak, repülnek a mező és a város felé! Az erdő csodaszép volt felülről! Csupa zöld levél, csupa barna fatörzs, körös-körül madarak röpködtek és csodálkozva nézték a manólányt és a repülő seprűjét! Aztán már a mező felett szálltak, ahol az érett sárga búzakalászok kíváncsian tekingettek az ég felé, nézték Tinkát, ahogy repül. A folyón is átrepültek, és már látszottak a város magas, emeletes házai. Sok-sok ház volt a városban, de voltak fák is, parkok, kicsi ligetek. Ahogy Tinka lenézett, látta az autókat, buszokat, a sok embert akik az utcán siettek a dolguk után.
– Igen ám, de most már jó lenne leszállni valahol – gondolta a manólány. Viszont ehhez tudni kellene a leszálló varázsigét. Nagy nehezen fellapozta a könyvet, és félhangosan olvasni kezdte a varázsigét:
– Kecske körme, róka lába
azt mondom, hogy szállj a fára –
Erre a seprű lelassított,berepült a parkba és ott leszállt az egyik fa ágára. A parkban épp gyerekek játszottak, akik rögtön észrevették a seprűvel leszálló Tinkát.
– Nézzétek egy boszorka! – kiáltotta az egyik kisfiú.
– Ez nem is boszorka, mert nem fekete a ruhája! – mondta erre a másik.
– És nem is csúf és nem is öreg!- szólt egy kislány
– Nem is csúf és öreg???? – kérdezte csak úgy magától Tinka – Hát akkor milyen? – Igazából akkor nézett végig magán és látta, hogy bizony ugyanazt a ruhát viseli mint az erdőben, és a bőre sem ráncos, az orra sem hosszú.És nem is félelmetes. Tinka most csalódott lett egy kicsit, hisz amiről álmodott, amit tervezgetett, az csak félig sikerült. Repült ugyan a seprűvel, de nem lett rút boszorka belőle. Sokat nem ért rá gondolkodni, mert addigra az összes gyerek ott ugrált és kiabált a fa alatt.
– Ki vagy te? Ugorj, le, mutasd magad! Gyere játszani! – kiabálták kórusban a gyerekek. Tinka nem tudta mitévő legyen, de olyan kedvesek voltak a gyerekek, hogy végül leugrott közéjük a földre.
– Tinkának hívnak és manólány vagyok. A folyón túli nagy kerek erdőből jöttem. – válaszolta a kérdésekre megszeppenten. A gyerekek körbevették, nézegették, összesúgtak a háta mögött. Nem csoda, hiszen soha sem láttak még igazi manólányt!
– Gyere játszani! Igen, hintázzunk! Menjünk labdázni! – hívogatták a gyerekek.
Tinka kicsit félénken, de beállt a labdajátékba. Pár perc múlva már együtt szaladgált, nevetett a gyerekekkel, és nagyon jól érezte magát közöttük. Játék közben el is feledkezett az erdőről, a manócsaládról, de még seprűjéről is!Már kezdett esteledni, amikor a park melletti templom harangja élesen belezúgott a levegőbe. Tinka megijedt, hiszem még sosem hallott harangzúgást, és amikor körülnézett, látta, hogy esteledik.
– Jaj haza kell mennem! – kiáltotta, megkereste a seprűt és a mesekönyvét.
Elbúcsúzott a gyerekektől, felpattant a seprűre, elmotyogta a varázsigét, és már repültek is vissza, az erdő irányába. Szerencsére a szülei még nem értek haza, így fel sem tűnt senkinek Tinka kis kirándulása.
Visszatette a seprűt a helyére, felült a fatönkre, és olvasni kezdte kedvenc mesekönyvét.
(Skolik Ágnes)
Ha tetszett a mesém, látogass el a weboldalamra: www.skolikagnes.hu. Ott megtalálod a mesekönyveimet, bele olvashatsz mindkettőbe, és meg is vásárolhatod őket:
Szeretnél ajándékot kapni Nőnap alkalmából?
Van egy tippem, kukkants bele: http://www.skolikagnes.hu/
